Voltam már kiállításán. Rengeteg ember sereglett ott egybe, nem férhettem a képekhez. Fejek, nyakszirtek és lapockák között villant fel egy-egy festett figura vagy tárgy. Ám mindegyiknél azt éreztem, hogy nem áll meg önállóan a lábán: kiált az egész után, amelynek része csak, még ha ép is, tehát nem töredék.
No, ez a fiú sem szürrealista, gondoltam, hiszen a szürrealisták egymáshoz nem illő, egymáshoz kapcsolatba még a legmerészebb asszociációkkal sem hozható tárgyakkal, alakokkal népesítik be vásznaikat.

Aztán amikor alaposan végignéztem a kiállítás anyagát, rájöttem, ez a fiú mégis csak szürrealista, olyasféle, mint például René Magritte vagy Salvador Dali, csak a XXI. századi racionálisabb módon. Nála van rendező elv, központi gondolat, amely egybe markolja a kép részleteit. Lehet, hogy ő az, akirõl André Breton a következőket írta 1932-ben: ”A jövő művésze legyőzi majd a cselekvés és az álom között fennálló jóvátehetetlen ellentét lesújtó érzését…”
A hajdan volt szürrealisták nem voltak hajlandók kettéfeszülni, Pető Tamás viszont igen. A szürrealista piktúra ugyanis Bajomi Lázár Endre szerint: „Nem elemeiben szakad el a valóságtól, hanem összességében…”

Pető Tamás képei összességükben nem elszakadnak a valóságtól, hanem olyan megéltségekké rendeződnek, amelyek a valóságban nem történtek meg soha, de amelyeket a lélek örök idõktől fogva hordoz világutazásán magával.
S közben Pető Tamás nagyon is hat a szépérzékünkre, mert az érzelmeinken át akarja megcélozni az értelmünket (…) de munkájának eredménye nem önkényes az értelem számára, hanem egy mélyebben heverő logika szerint magától értetõdő.

Az Esőcsinálók három gráciára emlékeztet, akik egyenként más-más karakterét jelenítik meg az embernek, a Lépcsők című kép az egyén golgotai magányát fejezi ki - de mámoros útkeresését is a fényhez, a Leborulva a megalázottságban is a méltóságot, az Úton az összetartozás erejét, a Káosz a felborult világrend gomolygását, de egyben drámai poézist is. Az Arctalanul című képen a levetett álarcok vonásai határozottak, az eleven ember arca viszont rejtve marad. Mintha nem lenne saját arcunk…
…Pető Tamás képei nem a földi nehézkedésen túli művilágba illenének fejlett ízlésű dekorációnak, hanem a nehézkedés törvényeit leküzdve a szabad szárnyalásnak ad teret.

Baranyi Ferenc megnyitójából