1972 utolsó óráján születtem, Budapesten. Már gyermekkoromban alkottam, igaz csak képzeletemben. Ha behunytam a szemem egy absztrakt teret láttam magam előtt, ahol másodpercek alatt hófehér épületek nőttek ki a semmiből. A látomás egy mostani, háromdimenziós számítógépes animációhoz hasonlított, a világosszürke síkon álló épületeket körbe lehetett járni, tetszőlegesen megdöntve, forgatva tömegüket. A díszes és bonyolult homlokzatú, oszlopsoros kupolás építészeti csodák leginkább az amerikai Capitoleumhoz hasonlítottak, s hófehéren világítottak, akárcsak a gipszmodellek. Öt-hat évesen azt hittem, mindenki képes erre a gondolati játékra, mindenki látja azt amit én, ezért soha nem beszéltem róla senkinek. Akkor még nem tudhattam, a belső látás kiváltságos ajándék.

Mindnestere elbűvölt a tömegek játéka, építész szerettem volna lenni. Pedig sem otthonról, sem a környezetből nem érkezett olyan hatás, amely befolyásolta volna döntésem. Az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségiztem, majd a Műegyetem Építészmérnöki Karán folytattam tanulmányaimat. A gimnáziumban kezdtem el rajzolni, a rajzterem melletti folyosón egy kisebb kiállítást is rendeztek tanulmányaimból.

A Műegyetemen nagy csalódás ért. Az Építészmérnöki Karon – a művészi ambíciók és kreativitás támogatása helyett – mindenféle műszaki tárggyal igyekeztek sanyargatni a hallgatókat. Ez a gyakorlat összefüggött az egyetemek akkori támogatási rendszerével, ugyanis a fejpénz miatt négyszer annyi jelentkezőt vettek fel, mint ahányan diplomáztak. A hallhatói létszám apasztásához pedig a műszaki tárgyak tűntek a legalkalmasabbnak. Talán azzal sem lett volna baj, mert gimnáziumban emelt szintű matematikát tanultam, sőt, voltak pillanatok, amikor matematikusnak szántak, de az egyetemi oktatás lelketlensége és a művészi fantázia háttérbe szorítása elvette a kedvem az építész pályától.

Akkoriban már inkább vonzódtam a festészethez, mint a merev építészethez. Kezdtem kimaradozni az előadásokról, egyre több időt töltöttem a rajzi tanszéken, végül már csak rajzolni jártam a Műegyetemre. A második évben ott is hagytam az építészkart, szabadságra vágytam, korlátok nélküli világra. Akkor még nem tudtam, életünk során a legnagyobb árat a szabadságért kell fizetni.

Sokat rajzoltam, festménymásolatokat készítettem, majd tagja lettem egy újpesti művészkörnek, ahol Balló Gábor televíziós díszlettervező és Bertalan Tivadar filmgyári látványtervező irányításával fiatalokat készítettek fel középiskolai és főiskolai tanulmányaikra. Néhány hónap elteltével már én is besegítettem, a legfiatalabbak munkáit kellett korrigálnom. Éveken át tagja voltam a rajzkörnek, majd teljesen önállósodva festeni kezdtem. Idővel két műtermem is lett Újpesten, ahol hosszabb-rövidebb ideig dolgozhattam.

Visszatekintve elmondhatom, cselekedeteimet leginkább az egyéni szabadság megőrzése és a magasabb rendű szellemi célok motiválták. A létezés rejtelmeinek, az emberi lét gyökereinek kutatása. Osztályrészem a közösségen kívüli lét, amelynek központjában az istenkeresés áll.

Ez idő tájt, a Lyukasóra irodalmi folyóirat főszerkesztőjének, Sághy Ildikónak köszönhetően megismerkedhettem a magyar kortárs irodalom nagy öregjeivel. Az elkövetkező pár év csodálatos időszaka volt az éltemnek. Megfestettem számos alkotó portréját, többek közt Szakonyi Károly, Lázár Ervin, Ágh István, Tóth Éva, Gyurkovics Tibor arcképét. Lázár Ervin portréja bekerült az író 70. születésnapjára készített művészeti albumba is. A portékat rendszerint a Lyukasóra országjáró rendezvényein adhattam át, többszáz fős közönség előtt. Emellett megfestettem Szipál Márton, Bertalan Tivadar, Kemény Henrik és Szipál Péter portréját is, akikhez közeli, jó barátság fűz.

Első kiállításom Újpesthez kötődik. Egy művészetpártoló vállalkozó, az élet szépségét hirdető hedonista Végh László, tágas kiállítóteret és koncertteret rendezett be telephelyén, ahol kéthetente kiállításokat szervezett, koncertekkel egybekötve. Innen, az újpesti Hedon Életfaudvarból indultam utamra, s hamarosan számos csoportos és önálló kiállítást mutathattam be munkáimat. Az utolsó nagyszabású önálló tárlatra a Szombathelyi Képtárban került sor, ahol Szipál Márton és tanítványai, Lajti Virág és Mák Dóri fényképkiállítása mellett - háromszáz négyzetméteren - saját kiállítást rendezhettem festményeimből. A közös megnyitón közel hétszáz látogatót regisztráltak a hostesek.

Néhány évnyi szünet után, Kabar Vivien Bécsben élő és alkotó festőművész hívására több csoportos kiállításon vettem részt a szürke császárvárosban.
Majd különös kaland vette kezdetét 2017-ben. Boldoghy Kummert Péter, a Magyar Állami Operaház zenekarának nagybőgő szólamvezetője, megalapította a Budapesti Kamarazenekart, amelynek tagjait az Operaház zenekarának szólistái és koncertmesterei alkották. A zenekar számos sikeres koncertet adott Budapest jelentős koncerttermeiben, amelyekhez társulva kisebb kamarakiállításokat rendeztem.

Önálló kiállítások:

2001– Hedon Életfa Udvar

2002 – Újpest Galéria

2003 – Béke Galéria

2005 – Újpest Galéria

2007 – Artszem Galéria

2008 – Aranytíz Galéria

2008 – Duna Palota

2011 – Szombathelyi Képtár

Kamarakiállítások:

2017 – Gundel Étterem, Erzsébet Királyné Bálterem

2017 – Művészetek Palotája, Üvegterem

2017 – Gundel Étterem, Erzsébet Királyné Bálterem

2017 – Művészetek Palotája, Üvegterem

2017 – Nádor-terem

2017 – Múzeumok éjszakája, Országos Széchényi Könyvtár nagyterme

Jelentősebb csoportos kiállítások:

2015 – Béke Múzeum, Bécs

2015 – Pállfy-palota, Bécs

2015 – Dorotheum, Bécs

2019 – Ega Galéria, Bécs