|
|
|
Rend
a rendetlenségben.
De miféle rend, és miféle rendetlenségben?
Kínos kérdés és valahányszor
magyarázni akarunk valamit, óhatatlanul a szavak és
a fogalamak pókhálójába gabalyodunk,
éppen ezért kedvenc íróm, Jules Renards
szavait idézve azt mondhatom:
„Mennyi ostobaságot hallhat egy múzeum kiállításának festménye és mennyi
borzalmat talál egy halott a ravatalán."
Ám
sajnos, a mester maga sem fogadta meg a maga gyártotta szentenciát,
egy helyen így elmélkedik a művészetről:
„Művészet az, ami ritka. Ha egy csodálatos
elefánt mellé odaállítanak tizenkét
hasonlót, már nem is olyan csodálatos. Egyetlen
igazi művész sem egyeznék bele, hogy tömegcikk
legyen."
És most,
mielőtt a művészet általános magyarázgatásába
bonyolódnánk, szeretnék néhány
szót ejteni Pető Tamás munkáiról.
Először is, mi jut eszébe az embernek képei láttán? Mágikus naturalizmus,
Salvador Dali, a fényképezőgép pillanatmegállító
bravúrja?
Mindez és egyik se.
Tamás mániákus megszálottsággal
megvert kutakodója a múlékony tereknek, tárgyaknak,
embereknek, képeinek síkja mögött titkok,
elhallgatások ívelnek át egy negatív
végtelenbe.
Füst
Milán szerint:
„A művész két fontos tulajdonsággal
kell, hogy rendelkezzen, ezek pedig az indulat és a látomás."
Hát kérem ezek itt tettenérhetőek.
Ezzel én be is fejezném az elmélkedést,
nem szeretném további ostobaságokkal traktálni
a kiállított képeket és önöket
sem,
s azt ajánlom, ne magyarázzák, csak értsék
a képeket,
mert azok bizony, ha alázattal közelítünk
feléjük, megszólalnak.
És most, hallgassuk meg Hernády Gyula versét,
Kubik Anna tolmácsolásában. Eredetileg, mint
ahogy a meghívón is olvashatták, drága
jó Gyulánk nyitotta volna meg e kiállítást,
ám egészségi állapota meggátolta
őt ebben. E verssel hívjuk közénk most
szellemét, jobbulást kívánva neki.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A
MEGHÖKKENTETT ÁLOM
Anyám,
remeg a kezem.
Ki gombolja be hófehér ingemet?
Te tudod,
hozzám feszes mozdulatok illenének,
nem ez a tántorgó sírmenet.
Anyám,
szürke egér a szegénység,
zihálva kering a hűs kövön,
néma farkára bánatot permetez
az esőbe költözött vízözön.
Anyám
nézd, milyen szépeket mondok,
ne hunyd be még a szemed,
várj egy kicsit,
férjet fogok lepkehálóval,
apámra hasonlít
bókot mond neked.
Anyám,
itt lángol a jegygyűrűd,
felhúztam a legkisebbik ujjamra,
az emlékek fehérek és hidegek,
holt pisztrángok mellett hevernek,
mérhetetlen gyors patakokba fulladva.
Anyám,
itt Zúzmara névre hallgatnak a lányok,
és nincsen kérdés és nincsen felelet,
az unokák táncolnak, gyufát gyújtanak,
s elégetik a neked írt levelet.
Anyám,
kérlek, tudd meg,
kinek fontos ez az őrület,
ki kérődzi vissza folyton fájdalmamat,
ezt a keserű, tüskés ős-füvet?
Anyám,
beszélj majd ott valakivel,
kérjél tőle bort és cigarettát,
add át neki összes énekhangomat,
és a matrózruhámat is add át...
Anyám,
készíts helyet nekem magad mellett,
elég lesz egy párméteres panel-szoba,
ígérem,
szófogadó kisfiad leszek,
elküldhetsz a boltokba, vagy akárhová...
Anyám,
az alkonyat lesz a legeslegszebb,
királyi csónakokon érkezik majd az álom,
öledbe hajtom öröklétemet,
s vérfertőző szerelmünket kikiabálom...
|
|
|
|