Rend a rendetlenségben.
De miféle rend, és miféle rendetlenségben?

Kínos kérdés és valahányszor magyarázni akarunk valamit, óhatatlanul a szavak és a fogalamak pókhálójába gabalyodunk, éppen ezért kedvenc íróm, Jules Renards szavait idézve azt mondhatom:

„Mennyi ostobaságot hallhat egy múzeum kiállításának festménye és mennyi borzalmat talál egy halott a ravatalán."

Ám sajnos, a mester maga sem fogadta meg a maga gyártotta szentenciát, egy helyen így elmélkedik a művészetről:

„Művészet az, ami ritka. Ha egy csodálatos elefánt mellé odaállítanak tizenkét hasonlót, már nem is olyan csodálatos. Egyetlen igazi művész sem egyeznék bele, hogy tömegcikk legyen."

És most, mielőtt a művészet általános magyarázgatásába bonyolódnánk, szeretnék néhány szót ejteni Pető Tamás munkáiról. Először is, mi jut eszébe az embernek képei láttán? Mágikus naturalizmus, Salvador Dali, a fényképezőgép pillanatmegállító bravúrja?
Mindez és egyik se.
Tamás mániákus megszálottsággal megvert kutakodója a múlékony tereknek, tárgyaknak, embereknek, képeinek síkja mögött titkok, elhallgatások ívelnek át egy negatív végtelenbe.
Füst Milán szerint:

„A művész két fontos tulajdonsággal kell, hogy rendelkezzen, ezek pedig az indulat és a látomás."

Hát kérem ezek itt tettenérhetőek. Ezzel én be is fejezném az elmélkedést, nem szeretném további ostobaságokkal traktálni a kiállított képeket és önöket sem, s azt ajánlom, ne magyarázzák, csak értsék a képeket, mert azok bizony, ha alázattal közelítünk feléjük, megszólalnak.

És most, hallgassuk meg Hernády Gyula versét, Kubik Anna tolmácsolásában. Eredetileg, mint ahogy a meghívón is olvashatták, drága jó Gyulánk nyitotta volna meg e kiállítást, ám egészségi állapota meggátolta őt ebben. E verssel hívjuk közénk most szellemét, jobbulást kívánva neki.