Rend a rendetlenségben.
De miféle rend, és miféle rendetlenségben?

Kínos kérdés és valahányszor magyarázni akarunk valamit, óhatatlanul a szavak és a fogalamak pókhálójába gabalyodunk, éppen ezért kedvenc íróm, Jules Renards szavait idézve azt mondhatom:

Mennyi ostobaságot hallhat egy múzeum kiállításának festménye és mennyi borzalmat talál egy halott a ravatalán."

Ám sajnos, a mester maga sem fogadta meg a maga gyártotta szentenciát, egy helyen így elmélkedik a művészetről:

Művészet az, ami ritka. Ha egy csodálatos elefánt mellé odaállítanak tizenkét hasonlót, már nem is olyan csodálatos. Egyetlen igazi művész sem egyeznék bele, hogy tömegcikk legyen."

És most, mielőtt a művészet általános magyarázgatásába bonyolódnánk, szeretnék néhány szót ejteni Pető Tamás munkáiról. Először is, mi jut eszébe az embernek képei láttán? Mágikus naturalizmus, Salvador Dali, a fényképezőgép pillanatmegállító bravúrja?
Mindez és egyik se.
Tamás mániákus megszálottsággal megvert kutakodója a múlékony tereknek, tárgyaknak, embereknek, képeinek síkja mögött titkok, elhallgatások ívelnek át egy negatív végtelenbe.
Füst Milán szerint:

A művész két fontos tulajdonsággal kell, hogy rendelkezzen, ezek pedig az indulat és a látomás."

Hát kérem ezek itt tettenérhetőek. Ezzel én be is fejezném az elmélkedést, nem szeretném további ostobaságokkal traktálni a kiállított képeket és önöket sem, s azt ajánlom, ne magyarázzák, csak értsék a képeket, mert azok bizony, ha alázattal közelítünk feléjük, megszólalnak.

És most, hallgassuk meg Hernády Gyula versét, Kubik Anna tolmácsolásában. Eredetileg, mint ahogy a meghívón is olvashatták, drága jó Gyulánk nyitotta volna meg e kiállítást, ám egészségi állapota meggátolta őt ebben. E verssel hívjuk közénk most szellemét, jobbulást kívánva neki.

       
 
     
     


 

Kiállított festmények:

Fejtetõn
Arctalanul
Csillag születik
Anikó
Pókháló
Ikrek
Összetörve
Esõcsinálók
Egyensúly
Lót
Prométheusz
Keringõ

Grafikák:

Néró
Arcvonások
Emberpár
Elkenõdve
Kalandorok
Keresztelõ Szent János
Golgota
Viadal

   
             
       


A MEGHÖKKENTETT ÁLOM


Anyám,
remeg a kezem.
Ki gombolja be hófehér ingemet?
Te tudod,
hozzám feszes mozdulatok illenének,
nem ez a tántorgó sírmenet.

Anyám,
szürke egér a szegénység,
zihálva kering a hűs kövön,
néma farkára bánatot permetez
az esőbe költözött vízözön.

Anyám
nézd, milyen szépeket mondok,
ne hunyd be még a szemed,
várj egy kicsit,
férjet fogok lepkehálóval,
apámra hasonlít
bókot mond neked.

Anyám,
itt lángol a jegygyűrűd,
felhúztam a legkisebbik ujjamra,
az emlékek fehérek és hidegek,
holt pisztrángok mellett hevernek,
mérhetetlen gyors patakokba fulladva.

Anyám,
itt Zúzmara névre hallgatnak a lányok,
és nincsen kérdés és nincsen felelet,
az unokák táncolnak, gyufát gyújtanak,
s elégetik a neked írt levelet.

Anyám,
kérlek, tudd meg,
kinek fontos ez az őrület,
ki kérődzi vissza folyton fájdalmamat,
ezt a keserű, tüskés ős-füvet?

Anyám,
beszélj majd ott valakivel,
kérjél tőle bort és cigarettát,
add át neki összes énekhangomat,
és a matrózruhámat is add át...

Anyám,
készíts helyet nekem magad mellett,
elég lesz egy párméteres panel-szoba,
ígérem,
szófogadó kisfiad leszek,
elküldhetsz a boltokba, vagy akárhová...

Anyám,
az alkonyat lesz a legeslegszebb,
királyi csónakokon érkezik majd az álom,
öledbe hajtom öröklétemet,
s vérfertőző szerelmünket kikiabálom...