Nézem Pető Tamás képeit és fáj a szívem. Ha nem tekintek a címekre, mint ahogy először látva a festményeket, nem is figyeltem a címekre, akkor is látom, érzem: a szépség, a reménység küzd az elmúlással, a Nap küzd a fellegekkel, a termékenység küzd a szikkadt, száraz terméketlenséggel, a jó küzd a rosszal ezeken a képeken.

Az ember végső segélykiáltását látom rajtuk. A magány, a csalódottság, a fájdalom végső kiáltását, az olyan emberét, aki nem remélhet segítséget, mert csak iszonyatot lát maga körül. Aztán látok kisérteties, vagy inkább kisértetiesen gyönyörű haláltáncot, ugyanabban a vihar előtti hideg kék színben, amely egyszerre szépséges, félelmetes és ősi, mondhatni teremtés előtti, és amely egyszerre jellemzi Pető Tamás képeit.

És van jeges kétségbeesett magány is a festményeken. Reménytelen magány, már mindent tudó magány és reményteli magány. Azaz, a lélek különböző bugyraiból előtörő egyedülvalóság érzésének pesszimistább és optimistább megnyilvánulásai.
Ahol kiszínesednek a képek, ott is a küzdelem, az elmúlás, a gyermekkori játék halálos komolysága jön elő. És talán az is: még a gyermekkor sem boldog igazán, legfeljebb csak a buta, mindent elfelejtő felnőtt hiszi ezt, s nem Pető Tamás.

Nézem tehát az ő képeit és fáj a szívem. Honnét tud ez a mosolygós, jóképű fiatalember ennyit az életről, a világról?
Nemdenem igaz-é a filozófiai tétel, miszerint az ember valójában nem tanul, hanem emlékezik? Lenyomatokat gyűjt magában és a végtelen örök életek sorában csak az a dolga, hogy eredendően csiszolatlan gyémántanyagának mindig egy-egy kicsiny részét csiszolja tökéletesre. Hogy tökéletes bizonyossággal tudja milyen az a sikoly, az iszony, a haláltánc, az utolsó előtti nap, a partravetettség, az egyedüllét, a vágyakozás, a hitetlenség és az álarcát levetett, keresztre feszített ember végtelen szomorúsága.
Úgy tűnik, Pető Tamás mindezt már tudja. Valószínű sok ezernyi maga mögött hagyott élet sokmilliónyi tapasztalatának birtokában.

S hogy most festi meg ezeket a képeket, az sem véletlen.
Egy érzékeny művészlélek üzen ezzel a világnak, közönségének: a reménytelenségben sem vagytok egyedül. Mert én is tudom azt, amit ti is tudtok, vagy csak sejtetek. És ha te is tudod azt, amit én is tudok, akkor már oszlik a magány, akkor talán már nem olyan fájdalmas a sikoly, mert a közös élmény megteremti az egymásba kapaszkodás lehetőségét is. Az életfa nem hal meg, mert a földbe, netán sziklába ugyan nehéz megkapaszkodni, de nőni csak felfelé, az ég felé, a Nap, a világosság, a végtelen felé lehet. A gyökér és
a végtelen tehát egyszerre fontos eleme a létezésnek. Amely örök.

Nézzék el nekem, hogy vélhetõen nem a művészettörténész nyelvezetét használtam az itt látható festmények bemutatásához, szavakba öntéséhez, hanem saját, nagyon is szubjektív gondolataimat próbáltam elmondani. Végül is ez érthetõ, mert nem szakmám a műértés.
Ugyanakkor nagyon szíven ütöttek Pető Tamás képei. Amelyeken megannyiszor valami igen fontos születik meg. Olyasmi, amit a hétköznapi szavak nem, csak a művészetek tudnak kifejezni.
Mondjuk egy festmény, amely önmagában többet érhet olykor, mint tucatnyi filozófiai elmélkedés. Ezekkel a gondolatokkal ajánlom figyelmükbe ezt a kiállítást – és még néhány sorral – a társművészetek egyik képviselőjétõl kölcsönvéve.
Louis Aragontól, akinek Próza Elzáról és a boldogságról című verse gyermekkorom óta kedvencem. Hosszú költemény, csak a végét idézem, mert rokon Pető Tamás képeivel.
Így szól:

 

„Hiszed, vagy nem hiszed, ha én mondom,
Hogy elhidd, jogot a szenvedés mélysége ad
Nekem.

S bár feléje tartasz, a nap mindegyre
Messzibb, bár az ember nyaka hóhér markába
Illik, s karjáért a kereszt nyúl ki sejtelmesen,

Van boldogság, s én őt hiszem.”