A művészet sem kilóban, sem centiben nem mérhető. Az alkotás magyarázható, összehasonlítható, de konkrét megjelenésében csupán mérlegelhető. Élvezhető, elutasítható, vagy éppen közömbös.
A művészet ismeretlen tartomány. Emberi létünk és nemlétünk harmadik ismeretlen tartománya. Az első születésünk előtti, a másik halálunk utáni. Mindháromnak az időtlenség a mércéje. A rövidke intermezzo alatt, ami életünket jelenti s ami egyedül mérhető, formálódik a harmadik mérhetetlen, amit ugyanúgy csak az időtlen, tehát mérhetetlen idő mérhet, mint a másik két ismeretlen tartományt.
Az emberfia csak nézelődhet s kinek-milyen a mélyebbre hatoló lelki-szellemi „furdancsa” aszerint hatolhat az ismeretlen tartományba, annak reménye nélkül, hogy azt földi objektivitással megismerheti.

Az izgalmat jelentő és élvezhető élmény éppen az, hogy mindig marad számunkra valami megismerhetetlen. Pető Tamás e misztériumnak egy eleven sejtje. E sejtben izgalom és élvezhetőség munkál. E két jelenség a művészet egyetlen sejtjéből sem távozhat anélkül, hogy meg ne ölje fészkét. Petõ Tamás munkái izgalmasak és élvezhetők.
Ez érvényes szellemükre, megformálásukra és általában anyaguk nemességére. Létrehozásuk tudatossága nem nyomja el a nyilvánvalóan hosszú génelőzményekre visszanyúló ösztönösséget, ösztönössége nem tagadja meg a szakmai kísérletezés, a technikai megjelenítés tudatosságát.

Régi dolog, jól tudjuk: absztrakció nélkül nincs művészet. A naturalizmus például, ami nagy technikai felkészültséget kíván, nem feltétlenül a szellem műve. A naturalizmus kézimunka mesterfokon.
Ma már a fotó sem naturalizmust jelent.
A művészetek kezdetétől, ha volt egyáltalán kezdete, legklasszikusabb klasszikusaink is elvonatkoztattak. Napjainkban azonban jeles ítészek is gyakran összekeverik az absztrakciót az általam ”maszatizmusnak” vagy ”blõffizmusnak” nevezett felületi virblivel.
Az esztétika száműzetése a művészetbõl némiképp rokon az erkölcs kiüzetésével a társadalomból. Ezen folyamat hasonlatos a ködgyertya füstjéhez, melynek mellékterméke koromként kering az emberi lelkekben és az agyakban.

A művészet dolga – véleményem szerint – éppenséggel nem ködtermelés, nem maszatolás, nem a mindent elborító színhiányos kormolás, hanem a lélek tisztulásra képesítő, absztrahált építése.
Azt is mondhatjuk, a művészet fény. A fény mint tudjuk, láthatatlan. Csupán az a közeg látható, amire rávetül, a levegőben például a legkülönfélébb apró részecskék tömege. Ezért nem látható maga a művészet sem, de látható az a tárgyi produktum, amire rávetül s ezáltal megjelenik.
A megjelenítés minősége az esztétikum. Az alkotás esztétikum nélkül olyan, mint a bor szőlő nélkül. Az egyik nem művészet, a másik nem bor. Mellékesen megjegyzem, valahányszor erőszakos befolyás éri a művészet öntörvényét, az ember minősége is romlik.

Ezeket a dolgokat azért említem, mert alapjaiban érintik szellemi közéletünket, így magát a művészetet is, olyan jelenségekről van szó, amelyeket mindannyian érzékelhetünk, ám jómagam, mint gyakorló és a Képzõmûvészeti Egyetemen tanárkodó művészember, külön felelősséggel tartozom.

Úgy vélem, minden művészetek indukciója a belső kényszerbõl történő tökéletesre törekvésben rejtezik. Ennél a gondolatnál azonban mindjárt az a kérdés merül fel, mi a csuda az a ”tökéletes”. Van e egyáltalán?
Nos, erre a következõ válasz kínálkozik: tökéletes az, aminek hibája van. Csakhogy!
Ez a hiba titok.
Pető Tamás, mint itt látható, ösztönösen törekszik az úgynevezett ”tökéletességre”. Mint szakmai felkészültséggel és egyéni hanggal bíró alkotó, titkok birtokosa.
Itt az alkalom próbáljuk megfejteni e titkokat.