Bevezetésképpen egy kétezer évvel ezelőtt lejátszódott párbeszédet szeretnék felidézni önöknek:

Egy nap Szókratész meglátogatta művész barátját Pharhaioszt, aki éppen egy festményen dolgozott. A már majdnem befejezett kép tökéletesen megfelelt a valóságnak.
Szókratész ámulva kérdezte:
„Hogyan lehetséges az embert ily tökéletesen ábrázolni?”
Pharhaiosz a következő feleletet adta:
„Ó, kérlek, ne csodálkozz, hiszen igen könnyű dolgom van. Megtanultam az emberi izomrendszer felépítését és elsajátítottam a tömegeknek és a formáknak az ábrázolását. Megismertem az anyagszerűségét az emberi bőrnek, hajnak. Így e tudás birtokában tökéletesen tudom ábrázolni a valóságot.”
Szókratész elgondolkozott barátja válaszán, majd kis idő elteltével furcsa kérdéssel ált elő:
„ Amint mondottad, tökéletesen tudod ábrázolni a külső megjelenését az embernek. De vajon lehet-e a festészet eszközeivel kifejezni mindazt, ami a lelkünkben lakozik?”
Pharhaiosz határozottan válaszolt e kérdésre:
„Nem. Csak azt tudjuk ábrázolni, ami látható.”

E rövid bevezető után – amelynek üzenete különös jelentőséggel bír a későbbiekre nézve – be kell vallanom, hogy már jártam Tamás egy régebbi kiállításán. Igaz csak nézőként. Rengeteg ember sereglett ott egybe, nem férhettem a képekhez. Fejek, nyakszirtek és lapockák között villant fel egy-egy festett figura vagy tárgy. Ám mindegyiknél azt éreztem, hogy nem áll meg önállóan a lábán: kiált az egész után, amelynek része csak, még ha ép is, tehát nem töredék.
No, ez a fiú sem szürrealista, gondoltam, hiszen a szürrealisták egymáshoz nem illő, egymással kapcsolatba még a legmerészebb asszociációkkal sem hozható tárgyakkal, alakokkal népesítik be vásznaikat, tehát ha ezek közül csak egyet-kettőt látunk, mert a többi takarásban van, akkor sincs hiányérzetünk. Önálló életet élnek.
Aztán, amikor Tamástól kaptam egy szép házi készítésű katalógust, meg aztán „élőben” is megtekinthettem a kiállítás anyagát, rájöttem, hogy ez a fiú mégiscsak szürrealista, olyasféle, mint például René Magritte vagy Salvador Dali, csak a XXI. századi racionálisabb módon. Nála van rendező elv, központi gondolat, amely egybe markolja a kép önmagukban önállótlan részleteit.

Lehet, hogy ő az, akirõl André Breton a következőket írta 1932-ben, A közlekedőedények című dolgozatában:

„A jövő művésze legyőzi majd a cselekvés és az álom között fennálló jóvátehetetlen ellentét lesújtó érzését. Átnyújtja az összegubancolt gyökerű fa pompás gyümölcsét, és meggyőzi azokat, akik megízlelik, hogy egyáltalán nem keserű”.

Ez történik most. Pető Tamás átnyújtja annak a fának korántsem keserű gyümölcsét, amelynek gyökerei csaknem egy évszázadon át össze voltak gubancolódva.
Nos, ő sem éri be azzal, hogy csak a valódit mondja. Az igazat akarja közölni. És azt a valódi - bizonyos estekben - csak eltakarni tudja. Jól csak a szívével lát az ember, olvashatjuk Saint-Exhupéri bűbájos művében, és Tamásnak van bátorsága nem csupán a szemével látni.

Aki csak egy per egyben tudja leképezni a valóságot, az nem sokat lát belõle. Ha a képzelet fuvalma nem lebbenti fel a világ arcáról a mélytudatot elfüggönyöző röghözkötöttség sötét fátylát, akkor sose jövünk tisztába létezésünk meghatározó vonásaival.

Furcsa dolog ezt egy évtizedek óta realistának besorolt lírikus szájából hallani, de szó sincs arról, hogy megtagadnám ars poeticámat. A valóságábrázolás, ha feltárni is kíván, nem pedig csak bemutatni nem nélkülözheti a képzelet zabolátlanságát.
Illyés szerint a költő itt is, ott is honos: az egyik végletet sem engedi el. A valóság és a valóság feletti közt ebbe is, abba is szívósan belefogódzva áll elém. Kettéfeszítve magát aközt, amely köznapian olyan érthető, hogy említésre sem méltó, s aközt ami kifejezhetetlen, ami szökkenést kíván az elmének is - túl a logikán, a hasznosságon.

A hajdan volt szürrealisták nem voltak hajlandóak kettéfeszülni, Pető Tamás viszont igen. A szürrealista piktúra ugyanis Bajomi Lázár Endre szerint:

„Nem elemeiben szakad el a valóságtól, hanem összességében. Chirico, vagy Dali képen szinte minden részlet akadémikusan pontos, sőt már-már fényképszerűen naturalista, a meghökkentő benyomást éppen az aprólékos hűségű darabok merész, meghökkentő, illetve képtelen társítása váltja ki”.

Tamás is tudja a mesterséget, nála is aprólékos hűségűek a darabok, de összességükben nem szakadnak el a valóságtól, hanem olyan megéltségekké rendeződnek, amelyek a valóságban nem történtek meg soha, de amelyeket a lélek örök időktől fogva hordoz világutazásán magával. René Magritte vagy Tanguy remek képei szép érzékünket hidegen hagyják, jobbára értelmünket felzaklató, filozófikus szimbólum - enigmák. Pető Tamás ezzel szemben nagyon is hat a szépérzékünkre, mert az érzelmeinken át akarja megcélozni az értelmünket. Déry Tibor szerint:

„A szürrealista alkotó egy mélyebb rétegében heverő logika szerint dolgozik, mely az értelem számára önkényes.”

Nos, Tamás is így dolgozik, de munkájának eredménye nem önkényes az értelem számára, hanem egy mélyebben heverő logika szerint magától érhetődő. Az Esőcsinálók valamiféle három gráciára emlékeztet, de egyenként más-más alapkarakterét jeleníti meg az embernek, a Lépcsők című kép az egyén golgotai magányát fejezi ki és mámoros útkeresését a fényhez, a Leborulva a megalázottságban is a méltóságot, az Úton az összetartozás erejét, a Káosz a felborult világrend gomolygását, de egyben drámai poézisát is. Az Arctalanul című képen a levetett álarcok vonásai határozottak, az eleven ember arca viszont rejtve marad. Mintha nem lenne saját arcunk.

Ami a tusrajzokat illeti, azok 2-3 perces villanások, az első tollvonás provokálta a továbbiakat. Weöres Sándor azt javasolta lélekben megfáradt költő társának, hogy ha nem jut eszébe semmi új gondolat, akkor is bátran üljön le az írólap elé, mert minden egyes leírt szó újabb gondolatot provokál majd.
Apollinaire is tanácsolt hasonlót:

„Ha az ember úgy érzi, kiszáradt a vénája, írjon le akármit, kezdjen el akármilyem mondatot, és csak nyomuljon előre.”

Tamásnál ezek a rögtönzések nem kiszáradt vénáról, hanem játékos kedvről árulkodnak. Képei nem a földi nehézkedésen túli művilágba illenének fejlett ízlésű dekorációnak, hanem a nehézkedés törvényeit leküzdve a szabad szárnyalásnak adnak teret. Nem egy tömbben álló légtér biztosítja neki a mindennapi békét, hanem finom, friss fuvallat, amely életre leheli a Béke mindennapjait. S ez a fuvalom egy pillanatig sem szünetelhet.
Végezetűl engedjék meg, hogy ma este Pető Tamásnak ajánljam egyik fiatalkori versemet, útravalóul.

A SZÉL MEGÁLL

Az ómalom holt karjai
között a szél megállt kevélyen,
azután ottmaradt egészen –
semmit sem tud már hajtani.
Akár ha percre is megáll
a szél: örökre semmisül meg,
a szív dobogni percre szűnhet –
de az is végleges halál.

Mert nincsen újra-lebbenés,
a lendület megszeghetetlen,
úgy egyszeri és úgy egyetlen,
ahogy a mozdulat egész,
amellyel kisgyerek után
kapsz, ha kiesne a gyorsvonatból –
egyetlen ívben és csak akkor.
Értelme ennek van csupán.

Ha percre félúton megáll
a mentő kéz – hiába lendül
tovább a tört időn keresztül:
előre is csak visszaszáll;
az ómalom holt karjai
közt a leszállt szél nem lehet más,
mint lég-tömb, újult ellenállás,
minden forgást bénító.