A kiállítás címe Hasadás, ami az egyik tavaly festett olajkép címe, és bizonyára több szempontból is jelentőségteljes. A képen egy óriási, meghasadt és szenvedő férfiarcról lóg fejjel lefelé egy korpusz. A korpusz lábánál fogva hozzá van erősítve az arcot a továbbhasadástól megóvni akaró dróthoz, ám az arc csak álarc, mégpedig rugalmas bőr vagy gumiállagú és rojtosszélő, mint egy kettévágott skalp, vagy Fantomas rosszul levetett álcája, ami azonos az elfedett arccal. A korpusz pedig, amely beleférhetne a kitátott szájba, két karját békésen széttárva, fejét oldalra hajtva őrzi a keresztrefeszített pozitúráját.

A hasadás nyilván a tudat hasadása, amely jobban tud szenvedni, mint a test, de a test is megszenvedi a tudat kínjait. Nehéz szembenézni az összeszorított szemekkel, szívesebben szemléljük a hulltában is harmonikus testet, amelynek megformáltsága nemcsak alapos anatómiai tudásról tanúskodik, hanem a benne lakó lélek kisugárzásáról is.

Az Ikrek a legrégebbi az itt látható olajképek között, 2005-ben készült. A magzatpózban egymás alatt-fölött lebegő, a kép terét diagonálisan kettéosztó és betöltő, egymástól alig megkülönböztethető, vérszínű kendővel bekötött szemű férfi és női test egymás tükörképe, de lehetne két ugrásra készülő artista is. Elválaszthatatlanul összetertoznak, mint a yin és a yang.

Szintén összetartoznak Az Eufória és a Zuhanás. Az elsőn, a majdnem feketéből kiváló test vörös narancsszinné, majd sárgává halványodva adja ki a fény felé nyújtózkodó női alakot, Dante üdvözült Beatricéjére emlékeztve. Az azonos méretű, ugyancsak vertikális, nyújtott téglalap alakú Zuhanás rózsaszínből a kéken át sötétedik a feketéig, s a rózsa felhőkbol fejjel lefelé zuhanó férfiakt korpuszára felelne, de ezt nem szemből látjuk, hanem hátulról.

A két női akt tulajdonképpen torzó, bár nem a szó eredeti értelmében. Ezeknek ugyanis nemcsak a feje hiányzik, hanem a válla is, van viszont karjuk és combjuk. Az egyik háttal áll a kelő vagy lenyugvó nap vörörsében, két karját karcsú teste mellett nyugtatva, melleivel tekint ránk a szembenálló másik. Rilke halhatalna Archaikus Apolló torzó című szonettje illik a képek hangulatához.

„Nem ismerhettük hallatlan fejét,
Melyben szeme almái értek. Ám a
Csonkka test mégis izzik, mint a lámpa,
Melybe mintegy visszacsavarva ég
Nézése"

A képzettársítás mégsem teljesen helyénvaló. Az antik szobor, amelyet Rilke megcsodált, egész volt, csak megcsonkult, így a megmaradt rész erővonalait meghosszabbítva helyreállíthatjuk - virtuálisan legalábbis - az egészet. Mintahogy bele lehetett helyezni nagyapám és mások arcképét a világháborús katonaemlékbe, a kivont karddal lovon ülő, lobogó mentéjű huszárt ábrázoló olajnyomatba. Pető Tamás aktjai gyönyörű, ám személytelen testek, amelyekre számtalan arc és fej illeszthető, de igazán egyik sem illik rájuk, arctalanok maradnak.

Van arca viszont a két szép fiatal nőnek Áginak és Csillának. Valamikor az a mondás járta, hogy festeni se lehetne szebbet, ma azt mondják, olyan jó, mint egy fénykép. Ez a két portré mégis túlmegy a hiperrealizmuson, ugyanígy érzelmi, spirituális tartalmakat sugall, mint a szürrealizmust suruló Hasadás, vagy az attól távolodó többi kiállított kép. Akárcsak a grafikák, amelyek szűkszavú szuggesztivitása egyaránt megnyilvánul a Don Quijote-motívum újrafogalmazásában, a zsánerenk nemigen nevezhető Vasárnapi sétán s a két portrén.

A képeket szemlélve, örömmel tölt el, hogy Pető Tamás a Hasadástól a szépség igazsága felé törekszik. Ezennel a kiállítást megnyitom.