Általában
azzal szokták kezdeni a megnyitó beszédeket,
hogy nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy én
nyithatom meg a kiállítást. Én rendszerint kerülni szoktam ezen sablonos formát.
Most mégis meg kell változtatnom szokásomat.
Nemcsak azért, mert valóban nagyon örülök,
hogy legjobb barátom Pető Tamás kiállítását
nyithatom meg, hanem azért is, mert Szemere László,
az Artszem Galéria vezetője, bevezetőjében
festőművészként mutatott be,
holott csak fotográfus vagyok. Hiú ember lévén, örülök ennek
a titulusnak, márcsak azért is, mert manapság
sokan mondják, hogy valójában a festészet
eszközeivel készítem fényképeimet.
Ez a paradox párhuzam nemcsak rám igaz, hanem Tamás
barátomra is, mivel szerintem, ma ő az egyik legjobb
fényképész Pesten, legalábbis a festményeit
szemlélve.
Amikor először találkoztam portréival, megdöbbentem,
hogyan tudja ezeket a kifejezéseket megcsinálni. Mert
a fényképészetet meg lehet tanulni, jól-rosszul,
de a technikai tudás kevés ahhoz, hogy a modell úgy
nézzen ránk, mintha ránk akarna ugrani. Nagyon
jó szem kell hozzá, és roppant érzékenység
a megfelelõ karakter meglátásához.
Szerintem manapság nincs sok kortárs képzőművész
Pesten. Azt tapasztaltam, hogy Magyarországon nemigen beszélnek
kortárs művészetről, vagy ha beszélnek
is róla, nem úgy csinálják,
ahogy kellene. A művészek képein mindenféle
dolog van,
amitől talán érdekessé válhatnak
a felületek, de hatásában a képek nem hordozzák
a kortárs művészet jegyeit. Tamás festményei viszon tökéletesen megfelelnek
a kortárs művészet kritériumainak.
A képein
feszített kompozíciós hatások érvényesülnek,
amitől nagyobbaknak, erőteljesebbnek látszanak.
Azonban nemcsak
a kompozíciós elemek sűrítését
figyelhetjük meg, hanem az ábrázolt témák
leegyszerűsítését is.
A gondolati egyszerűségre való törekvés,
párosítva megfelelõ komponálással,
erőteljes megjelenést eredményez. Ez az az erő,
amit én kortárs művészetnek nevezek.
Tanítványaimnak mindig azt mondom, az az igazi művész,
aki a világmindenségben fellelhető formák
geometriáját meglátja. Szerintem minden művészeti
prodoktum modellezhető matematikailag. Aki képes meglátni,
meghallani a minket körülvevő geometriai rendet,
az elmondhatja magáról, hogy művész. Akkor
is, ha nem is rendelkezik az alkotás képességével.
De szerencsére vannak olyan emberek, mint például
Tamás,
aki nemcsak néz, hanem lát is és a keze is jó.
Aki az eszményített tökéletességre
törekszik, annak tudatával, hogy azt soha el nem éri.
Legutóbb a műtermében megmutatta a mellettünk
lévő képét,
amely a Zuhanás címet viseli.
Aggódott, hogy nem fog tetszeni az embereknek a munkája.
Bolond vagy, mondtam erre.
Tegnap Debrecenben nyitottam meg egy nagyszabású fotográfiai
kiállítást. Ott is, akárcsak most, a
formáról beszéltem. A tárlaton régi nagy mesterek, Munkácsy, Brassai képeit mutatták be, akik
már ötven, száz évvel ezelőtt felismerték
mindazt, amit napjainkban kortárs művészetként
fogalmaznak meg. A megnyitómban példaként említettem
Tamás festményét is. Szerintem egy festőnek
olyan formákat kell létrehozni, amelyekre az emberek felfigyelnek.
Nagyon sajnálom, hogy nem hozta el a portréit.
Ugyanis Tamás festőművész létére
fényképész szemmel festi portréit.
Annak idején Los Angelesben készítettem egy szemüveges
portrét, és megmutattam festőművész
barátomnak. Ránézett a képre, és
azt mondta, fantasztikus a kép, különösen az
élfény a szemüvegen. Majdnem megharagudtam rá, hogy csak egy ilyen kis apróságot emel ki a képem kapcsán.
Évtizedek teletek el, hazaköltöztem Amerikából, s új barátokra találtam.
Köztük Tamásra, aki több
portrét is festett rólam.
Amikor megmutatta őket, az első részlet, amit
megcsodáltam, az élfény volt a szemüvegemen.
Mindent megértettem, és igaz utólag, de megbocsátottam
kinti barátomnak.
Tamás rólam készített portréi sajnos szebbek,
mint a valóság. Talán ennek köszönhető,
hogy az egyik képet meg is vette egy gyűjtő.
Elmondhatom, hogy sok festőt ismertem, itt is, kint is, de
csak
a legnagyobbak voltak képesek olyan kifejezéseket létrehozni,
amelyeket Tamás képein láthatunk.
Napjainkban ritkán találkozhatunk ilyen munkákkal.
Érthető.
A tehetség és a felkészültség mellett rengeteg időt igényel
egy-egy kép elkészítése. És természetesen megfelelő alapanyagokat. A nemzetközileg
is jegyzett Los Angeles-i festő, Mendij sokat panaszodott a
vászon, a rámák,
a festék minőségére. Tamásnál
szinte ugyanezt tapasztalom. Ők ugyanis azt szeretnék, ha képeiket száz
évvel később,
ugyanilyen minőségben láthatnák az emberek.
Végezetül szeretném elmondani, hogy különösen
nagy örömömre szolgált a mai nap. Egy pesti
festő barátomat juttatta eszembe,
Müller Árpádot, aki sajnos már nincs köztünk.
Hat kiállítását nyitottam meg az utóbbi
évek során, sőt,
a szomszédos Csók Galériában közös
kiállítást is rendeztünk.
Most - anélkül, hogy számítottam volna rá
- megismétlődött a régi élmény.
Tamás kiállítását megnyitva,
néhány
fényképemet látom kitéve a galéria falain.
Egy festő barátom munkái és a saját
képeim egy közös térben láthatók
majd. Itt a Váci utca kellős közepén.
Ezennel a kiállítást megnyitom.
