Szipál Mártonnal
egy újságcikk kapcsán találkoztam.
A Taps művészeti folyóirtat főszerkesztője, Sághy Ildikó
megbízott, hogy készítsek interjút a
hollywoodi sztárfotóssal. Még sohasem írtam
újságcikket.
„ Inkább festek egy portrét róla!"
- próbáltam kitérni a számomra furcsa
feladat elől. Nem sikerült.
Lesz, ami lesz, elmentem Szipál Mártonhoz. A mester barátságosan
fogadott. Lenyűgözött bohém műteremlakása, a fekete és szürke bútorok bársonyos fényét keményen ellensúlyozó üveg és krómfelületek csillogása, s a rengeteg kép, melyek közül épphogy felsejlett a fal fehérsége.
Martin fantasztikus lendülettel
mesélt kalandos életről.
Többek között megtudtam, hogy édesanyja gyakran
hangoztatta, fia igen szerencsés lesz, mert születésekor
hátsójával köszöntötte a világot. Valószínűleg már akkor
sejtet valamit, zseniális emberről lévén
szó.
Hazamentem, megírtam az interjút, amelynek címe
a következő lett: Fenékkel
jöttem a világra.
A nyomdából frissiben elvittem egy példányt Martinnak. Kiváncsian lapozgatta az újságot, majd mikor az interjúhoz ért
döbbentem nézett rám:
„Édesapám,
te bolond vagy!"
Teljesen ledermedtem. Biztosra vettem, a provokatív cím örök neheztelést szűlt.
Azonban Martin elnevette magát:
„Akárcsak én!"
Valahogy így kezdődött a barátságunk.
Aztán évekkel később beváltottam
ígéretemet, több portrét is festettem
róla.
Az elsőn a tévében és az újságokban sziporkázó sztárfotós látható, csupa fény, csillogás, charm.
Miután a festmény elkészült, éreztem,
nem teljes a kép. Szerettem volna megmutatni Martin igazi arcát is, amelyet csak kevesen ismernek. Festettem tehát egy
másik portrét is, amely a magányos,
vívódó, kereső művészembert
ábrázolja. Kevesebb csillogással, ám
annál több mélységgel.
A festményt egy csoportos kiállításon
mutattam be a volt MEO-ban. Ez volt az egyetlen kép, amely
elkelt.
Jelenleg egy magángyűjtemény részét
képezi.
